“Nem a megújulás vágya hajt előre, hanem az igény, hogy érzékeny maradjak a változásra” – interjú Göttinger Pállal

Miért érdemes szeretni az operát, miben fedezhető fel annak szépsége és miben rejlik fájó aktualitása, valamint leckéje, most éppen a Bohéméletre vonatkoztatva? Többek között ezekről is beszélgettünk Göttinger Pállal, aki Puccini klasszikus operáját viszi színpadra a Szegedi Nemzeti Színházban.

Amennyire tudom, egészen kisgyerekkorod óta játszol. Volt olyan pont, amikor megfogalmazódott benned az, hogy igen, Te ezzel szeretnél foglalkozni, vagy természetesen jött egyik dolog a másikból?

Volt fordulópont, még ha nem is lehet napra pontosan tetten érni. Egészen kisgyerekként bekerültem annak idején a Magyar Rádió gyerekstúdiójába – ahol gyerekszínészeket képeztek az akkor még virágzó hangjátékgyártás számára. Rengeteg nagy rendező és színész (Varsányi Anikó akkori ottani főrendező, Papp János, Zsurzs Kati, Andai Kati, Zoltán Gábor, Vadász Gyula) tanított bennünket, néhány hónap után be is dobtak a mély vízbe. Azon kaptam magam, hogy ott állok 11-12 évesen Gábor Miklóssal, Szakácsi Sándorral, Vajda Lászlóval egy mikrofonnál. Egyébként sok, ma már meghatározó színésszel játszottam ott, Mácsai Pállal, Máté Gáborral, Hegedűs D. Gézával, Alföldi Róberttel – de aligha emlékeznek rám onnan, kisgyerek voltam. Szóval a fertőzés minden bizonnyal innen van. Később felvételiztem színész és rendező szakra is, utóbbira vettek fel.

A szüleid támogatók voltak?

Nagyon. Olyan családból jövök, ahol, ha nem is az előadóművészetnek, de a művészetkedvelő közösségnek van valamifajta hagyománya. Apám például ükapám, Körösfői-Kriesch Aladár és a gödöllői művésztelep örökségének vizsgálatával és gondozásával foglalkozik. Négyen testvérek mindannyian mindig zenéltünk, különféle kórusokban énekeltünk, plébániatemplomtól a Schola Hungaricán át a Soharózáig. A szüleim is kórusban ismerkedtek meg eleve. És noha színészek-rendezők sehol nem voltak a családban, amikor kiadta magát, hogy ezen a pályán mennék tovább, támogatást kaptam mindenben. Vagy legalábbis nem akadályoztak benne.

Olvastam, hogy nagyon szereted az operát, mint műfajt. Mikor alakult ez ki nálad?

Zenetagozatosok voltunk, és akkoriban ez még operabérlettel járt együtt szinte törvényszerűen. Egészen korán odakeveredtünk, hat-nyolc évesek lehettünk. A bérletek persze körbeértek egy idő után, így bizonyos műveket, az Aidát, a Hunyadit vagy a Don Pasqualét rengetegszer láttuk. Ismerősök lettek egy idő után.

Szerinted miért érdemes ma operát nézni?

Ezer oka lehet. Hálisten gazdag műfaj, mindenki találhat benne valami olyat, amihez tapadni tud. Egy kisgyerek például, amilyen én is voltam, amikor először találkoztam az operával, egy ekkora méretű masinériát sehol másutt, egy musicalben sem fog látni. Egy Aida-előadáson például – egyszer poénból összeszámoltuk – több, mint 250 ember dolgozik egyszerre. Ez semmilyen másik műfajban nem látható, pláne egy száz évnél régebben kimondottan ezért épült csoda szép palotában. Egy ilyen színes, látványos, sok embert felvonultató előadás pedig egy gyereknek letaglózó varázslat – és a közhiedelemmel ellentétben szórakoztató is. A gyerekek számára nem absztraktabb dolog az opera, mint bármi más – szivacsként szívják magukba a történeteket, dallamokat, a történetmesélés sajátos módját. Az csak idősebb korban jön aztán, hogy túlságosan absztrakttá válik sokaknak, vagy nevetségessé, vagy unalmassá, és ezért eltartják maguktól. Egy kisiskolást már nyugodtan el lehet vinni az operába, egészen biztosan kevésbé fog unatkozni, mint az elegáns ruhában mellettük feszengő fölnőttek.

Az operát csúcsműfajnak tartom a színházművészetben. A dráma, a történetmesélés, a zene, a képzőművészet, és nem mellesleg az élsporthoz vagy cirkuszi mutatványhoz hasonló vérfagyasztó fizikai igénybevétel legnagyobb teljesítményeit képes egységgé formálni magában. Ráadásul úgy, hogy az aprólékosan elemző, minden hang és összhang mögött kultúrtörténeti és filozófiai mélységeket halló intellektus is szellemi táplálékhoz jut általa – miközben tele van zabolátlan, szabadjára engedett érzéki szenvedéllyel is. A cizellált mesterművek zsenialitása örömforrás a hallgatónak – de a Mimi halálakor feltörő visszatarthatatlan sírás is az.

Egyébként meg az operák muzsikája, gondolkodásmódja, cselekményszövése, drámai helyzetei elidegeníthetetlen részei az alapműveltségünknek, Európában mindenképpen. Folyamatosan hivatkozunk is rá. Legyen szó akár Don Giovanni Leporellóhoz való fura viszonyáról, vagy a Bohémélet padlásszobában nyomorgó fiataljairól, ezek olyan toposzok, amelyre széles körben előszeretettel hivatkozunk. Látens módon, az meglehet – de mégiscsak része az életünknek, szókincsünknek, gondolkodásmódunknak.

A teljes interjú a deszkavízió.hu oldalon olvasható.

>> Fotó: Terminál Workhouse