„Mindenképp hinnünk kell abban, hogy van értelme annak, amit csinálunk” – interjú az Időfutárban Zsófit megformáló Bach Zsófiával

Minek köszönhetjük, hogy Pécs után Szegedet választottad?

Mély családi kötődésem van Szegedhez, sok rokonom él itt, és mondhatjuk, hogy a Bach család nyomai fellelhetők a városban – az ükapámról, Bach Jenőről készült festmény például a Zsidó Hitközség épületének falán látható. Édesanyám a zeneművészeti karon tanít, így több szálon kötődöm Szegedhez. A castingra azért jelentkeztem, mert érdekelt maga a színház, tetszik az arculat, az irány, amerre elindult az intézmény. Már ekkor kiderült, hogy Horgas Ádámmal nagyon jól megértjük egymást. Hálás vagyok a lehetőségért.

Hogy érzed magad a társulatban?

Sziládi Hajna osztálytársam volt az egyetemen, így vele régóta ismerjük és szeretjük egymást, de a többiek is kedvesek, támogatóak. Mondják, hogy a legjobb dolog a szerepátvétel, mert mindenki azt szeretné, hogy sikerüljön, és én is ezt tapasztalom. Nagyon izgultam egyébként, mert ez az első ilyen jellegű feladatom, hogy egy kész előadásba kell beugranom, felvételről megtanulni a szerepet, mikor mindenki más már magabiztosan mozog, de senki nem érezteti velem, hogy le lennék maradva, segítenek, és ez biztonságot nyújt. A rendező, Barnák László türelmes, az általa elképzelt koncepcióba öröm volt beilleszkedni, nagyon élveztem a közös munkát.

Zsófi karakteréhez mennyire tudsz kapcsolódni?

Hajnával ezt a fajta kémiát, amit a szerepeink megkívánnak, könnyű létrehoznunk, és egyébként is nagyon fontos számomra a barátság. Szeretem azokat a szerepeket, amelyek úgy támogatják a főszereplőt, hogy amíg ott vannak, fel sem tűnnek, de amint eltűnnek, összeomlik minden. Ezek a szereplők az életben is nagyon fontosak, és egyébként is kedvelem a karaktert, pont olyan, mint amilyen én voltam a gimnáziumban.

Tényleg ilyen voltál?

Engem sokat bántottak, ezért nem szerettem bejárni, és kialakult bennem egy konstans lázadás, gyakorlatilag minden ellen. Sajnos nem voltak olyan barátaim, mint az Időfutárban a srácok, ezek a kapcsolatok az életemben mostanra alakultak ki, de maximálisan tudok kötődni a szerephez. Az pedig, hogy tolószékes, de ezt nem hangsúlyozzuk túl, hiszen teljesen természetes, hogy ő ilyen, de közben pont olyan, mint bárki más, ez a kulcs az elfogadáshoz, ami szerintem mind íróilag, mind rendezőileg nagyon intelligens megoldás.

Az eddigi nézői visszajelzések kifejezetten pozitívak voltak, korosztálytól függetlenül szereti a közönség az előadást, annak ellenére, hogy az alapmű egy ifjúsági regény. Szerinted ez minek köszönhető?

Nagyon vicces darab, intelligens a humora. Szórakoztatásnak is tökéletes, de zeneileg is érdemes rá odafigyelni, a zenészek ugyanis rendkívül minőségi, szép munkával támogatják meg az előadást. Bárkinek jó szívvel ajánlom, szerintem mindenki élvezni fogja, aki megnézi. A Varázsfuvola miatt is rendkívül izgalmas, hiszen az Mozart egyik legszínesebb műve, a benne lévő szabadkőműves utalásokat a mai napig fejtegetjük... Én imádom az időutazós történeteket, érdekel, hogy mi mivel, hogyan függ össze, és az Időfutárban rengeteg ilyen összefüggés van, annyira hihetően ábrázolva, hogy tényleg elgondolkodunk, miért ne lehetne így?

Te miben hiszel?

Mindenképp hinnünk kell abban, színészként és civilként is, hogy van értelme annak, amit csinálunk. Ez a járvány alatt is bebizonyosodott, borzasztó volt üres nézőtér előtt játszani, de akkor is hinnünk kellett. Az ember eleve szeret valami nagyobban hinni, hogy ugyan kis egyszerű emberi életem van, de azért csak létezik valami nagyobb, aminek a részese vagyok. Ez egyrészt megnyugtató, másrészt küldetést ad, ami színészként elengedhetetlen. Enélkül szerintem nem is lehet színésznek lenni, hiszen azért csináljuk, hogy valami nagyobbat hozzunk létre, mint mi, és bízunk benne, hogy ez az örökkévalóságnak szól.