Kőrösi András: Szeged lenyűgöz, nagyon élhető, nagyon levegős, nagyon barátságos

Nagy sikerrel mutatta be a Szegedi Nemzeti Színház Puccini Manon Lescaut című operáját, amelyben a vagyonával hódító öregurat, Geronte di Ravoirt Kőrösi András énekli az egyik szereposztásban. A színész, énekes a szerepéről mesélt és arról is, miért és hogyan távolították el húsz év után a kaposvári színházból.

– Hálátlan a szerepe a történet szempontjából a Manon Lescaut-ban. Milyen énekelni Geronte di Ravoirt?

– Tényleg hálátlannak tűnhet, mert egy negatív figura, tulajdonképpen egy vén kujon, aki szemet vet egy fiatal lányra, kitartja, cserébe nyilván elvár némi ellenszolgáltatást. Számomra azonban ugyanúgy izgalmas kihívás megtalálni a karakter indíttatásait, mozgatórugóit, mintha hősszerelmes lenne. Nehéz szerep, nincsen áriája, vagy olyan nagy megszólalása, ami igazán jellegzetes lenne. Végig recitativószerűen énekel, beszél, ráadásul olaszul.

– Fellép az Operában, hogyan jött a szegedi felkérés?

–2016 óta vagyok magánénekes az Operában, de én tulajdonképpen musical-színész szakon végeztem a Színművészetin 1993-ban, majd egy évadra Debrecenbe szerződtem. Onnan Babarczy László hívott el játszani Kaposvárra, az ott töltött húsz év kemény lenyomatot hagyott bennem, olyan szilárd alapokat adott a művészi munkáról és társulati létezésről, ami a mai napig biztos iránytűként szolgál. Rengeteg feladatot kaptam, évadról-évadra egymás után játszhattam el musical-és operett főszerepeket és prózai karaktereket egyaránt. Közben folyamatosan fejlesztettem énekesi képességeimet, magántanárhoz és operakurzusokra jártam, és meghívtak a Pécsi Színházba elénekelni Pomádé királyt. Nagyon szerettem, klassz munka volt.

Aztán Kaposváron megtörtént az igazgatóváltás és eltanácsolt a színház újdonsült fura ura.
Fájdalmas elválás volt, de el kellett tartanom az öt gyerekemet, úgyhogy Budapesten kerestem munkát, jelentkeztem az Opera kórusába, egy év múlva pedig szerződtettek magánénekesnek. A pandémia óta azonban egyre kevesebb lett a feladatom, kicsit légüres térbe kerültem. Ezért is örültem nagyon, amikor nyár közepén, váratlanul megkeresett Barnák László, hogy Juronics Tamás, rendező, akivel régebben már dolgoztunk együtt, szeretné, hogy én legyek a hóhér az Ezeregy éjszakában. (Tíz napom volt a felkészülésre, de nagyon élveztem ezt a munkát.)

– Nem az Ezeregy éjszaka volt az első és az egyetlen fellépése a szegedi Dóm téren.

– Nem, a Madách Színház Jézus Krisztus Szupersztár produkciójában is benne voltam, Kajafásként. Ugyancsak a Madáchcsal adtuk elő a Szerelmes Shakespeare-t. Sőt még korábban, harminc éve, főiskolásként a La Mancha lovagjában Méhes László volt Don Quijote, Haumann Péter Sancho Panza, és abban játszottam ez egyik öszvérhajcsárt.

– Visszatérve a Manon Lescaut-ra, ki hívta el Szegedre?

– Ismerem Dobszay Petit, (az új zenei vezetőt – a szerk.) dolgoztunk együtt az Operaházban. Felhívtam, még márciusban, hogy élek és vagyok, ráérek, szívesen vállalnék munkát, gondoljon rám, ha úgy alakul. Aztán sokáig csend volt, végül augusztus végén megkeresett, hogy számítana rám. Így kezdődött ez az együttműködés és folytatódik Donizetti A csengő című kisoperájában. (A Manon Lescaut-t legközelebb november 16-án, 17-én, 18-án, valamint december 1-jén és 6-án láthatják a nézők a Nagyszínházban – a szerk.)

– Mennyire jelent plusz kihívást Pestről az ingázás? 

– Nem jelent gondot az utazás, felülök a vonatra, két és fél óra alatt itt vagyok, memorizálom közben a szövegemet.

– Mivel kapcsolódik ki a szabadidejében? 

– Kertészkedéssel, azt nagyon szeretem. Most is kertes házat bérlünk Zuglóban. Amikor odaköltöztünk, hat éve, ültettem egy barackfát, pár szemet már adott nekünk, kóstolóba. Édesanyámnak van egy kis présháza a Balatonnál, ott is, pár hete, ültettem tizenegy gyümölcsfát Gáspár fiammal.

– A faültetés hosszútávú befektetés, bár a család miatt nyilván nem is tehet mást, mint hogy előre néz. Mégis árulja el, miként lehet akkora csalódás után talpra állni, mint a kaposvári kirúgás?

– Valóban mélyrepülés volt, és nagyon nehezen jöttem ki belőle. Igazából szerintem a mai napig nem emésztettem meg a kaposvári helyzetet.

– Nem is jött volna el önszántából?

– Persze, hogy nem. Az volt az életünk, a színház, a munkánk, a család, az otthon, mindenünk.

– Annak ellenére is maradt volna, hogy ennyire megváltozott minden Önök körül az igazgatóváltással?

– Nehéz kérdés, az új vezetéssel sok megalkuvásra lett volna szükség, de ha valami rossz, vagy igazságtalan történik, akkor én az ellen küzdök, szót emelek.  Nyilván ez nem tetszett az igazgatóságnak, úgyhogy ez is közrejátszott abban, hogy eltávolítottak.

– Milyen a légkör itt Szegeden és a társulatban?

– Nekem most nagy élmény, hogy része lehetek egy olyan munkaközösségnek, ahol mindenkinek csak a létrejövő produkció sikere a fontos. Tehát mindenki egy célért küzd, és közben figyelmesek, segítik egymást. Tök jó újra megtapasztalni, hogy milyen egy összetartó társulatban létezni. Azon kívül a város is lenyűgöz, nagyon élhető, nagyon levegős, nagyon barátságos.