Bezerédi Zoltán: Minek üzengetni, a néző nem azért jön, hanem mert nívós szórakoztatást akar

Bezerédi Zoltán Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező állítja színpadra a szegedi színház első bemutatóját az új évadban. A Játék a kastélyban című Molnár Ferenc-vígjáték a színházcsinálás szépségeiről és gyötrelmeiről szól.

A rendezőt megkérdeztük a szegedi társulatról, zenés rendező szakos fiáról és arról, politizál-e a Játék a kastélyban című előadás, vagy a valósággal való bármilyen egyezés kizárólag a véletlen műve. Bemutató szeptember 30-án, péntek este a Nagyszínházban.

– A Tóték után a Játék a kastélyban-t rendezi Szegeden. Mennyire ismerte meg a színészeket, a színházat?

– Ez egy felkérés, ráadásul egy korábbi, mert Úri murit rendeztem volna a Kisszínházban, de közbeszólt a pandémia. A felkérés azonban megmaradt, és javasolta a színházvezetés a Molnár Ferenc-vígjátékot. Mivel régebb óta kacérkodom ezzel a darabbal, nem volt ismeretlen, már csak azt kellett megnéznem, ki tudom-e osztani a társulatra, és úgy láttam, igen. A többséggel dolgoztam együtt itt korábban Szegeden, Menczel Andival Győrben, Krausz Gergővel a West Side Storyban. 

– Molnár Ferenc Üvegcipőjét rendezte már korábban. Milyennek tartja a szerzőt?

– Sőt főiskolán is rendeztem egyszer Molnár Ferencet. Nagy tisztelője vagyok, nagyon jó írónak, igazi színházi embernek tartom, van egy pici por az íráson egyszerűen csak attól, hogy az 1920-as években íródott, de a Mohácsi testvérek elég jól leporolták. Tehát ez egy általuk készített, és engedélyezett dramatizáció. 

– Mennyire lett ez a változat 2022-es?

– Csak annyira, hogy bizonyos mondatok fölött eljárt az idő, például hosszabbak, mint a mai beszéd.

– Mennyire lesz áthallás a mostani helyzettel?

– Nagyon könnyen, mert színházról szól. A színházcsinálás gyötrelmeiről, a szépségeiről és a rondaságáról szól az egész előadás.

– Színház a színházban.

– Igen, ez egy korszerű színház, Molnár ezzel meg is előzte a korát, kicsit már unhatta magát a nagyobbnál nagyobb sikerek írása közben. Ezért Brecht és Pirandello kortársaként ő maga is színházi újítóként lépett fel, hogy rá is nézek, meg benne is vagyok. Ez nagyon izgalmas. 

– Magas a nézők ingerküszöbe. Mennyire kell ezt az előadást feldobni?

– Nem kell. Inkább, mint egy léghajó, olyan, amiről ledobáltuk a felesleges súlyt, és engedjük könnyedebben levegőbe emelkedni, csak ennyit csináltunk. 

– Mennyire hagyja kibontakozni a színészeket, hogy énekeljenek, zenéljenek?

– Krausz Gergő a zeneszerző, ő zenél. 

– Nem gondolkozott rajta, hogy valamelyik szerepet eljátssza?

– Nem, egyik rendezésemben sem izgatott, én az egészet akarom megcsinálni, soha nem volt bennem, hogy melyik szerepet akarom, mert mindet és egyet sem. 

– Milyen a szegedi társulat?

– Én választottam, nagyon szeretem őket, jó színész mind, tökéletes a bizalmam irántuk, és úgy nézem, hogy nekik is felém. 

– Megszoktuk korábban, hogy ha Borovics Tamás és Gömöri Krisztián egy darabban játszik, akkor ők alakítják a nagy és kicsi párosát. Most nem így lesz. Miért?

– Korábban, amikor dolgoztam velük, akkor ők ezt kikérték maguknak, hogy ne, hiszen ez már egy lerágott csont.

– Az előző évad végén a fiát, Bezerédi Bendegúzt ismerhették meg a szegediek, hiszen a Freeszfe zenés rendező szakos hallgatójaként vizsgaelőadást rendezett itt az osztálytársaival. Hogy fér meg a két dudás egy családban?

– Nagyszerűen. Ugyanazt a pályát választottuk, kicsit nem pont ugyanúgy. Ugyanaz az érzékeny szakma, igyekszünk egymást tisztelni, segíteni, jó a viszonyunk. Ő egy fiatal titán, zenés rendező, én is rendeztem zenéseket, de most rendes rendező vagyok. Büszkeség, hogy képes megfordulni a történet, hiszen művészcsaládokban felmerül a kérdés, hogy ő az én fiam, vagy én vagyok az ő apukája. Hál’ istennek jól megfér ez egymás mellett. Szinte mindig én olvasom el először azt az anyagot, amit ő csinál, ugyanúgy bírálom, mintha kívülálló, szeretetre méltó ember adná oda. Nem lehet máshogy csinálni ezt a kapcsolatot, csak őszintén. Elmondom, mi tetszik, és mi nem, a többi az ő dolga. És Szegeden is megnéztem a vizsgaelőadásukat, hogyne. 

– Rendezte már a fiát? 

– Igen, de akkor még gyerek volt, szükségem volt egy gyerekszereplőre, tudtam, hogy tehetséges, írtam neki egy szerepet, és nagy élvezettel eljátszotta. Sőt mesét is írtam neki, mert népmeséket kellett mondaniuk, és nem találtam megfelelőt, úgyhogy hamisítottam neki egyet, a Bendegúz-mesét.

– Ahogy fogalmazott, a színházba nem viszi be a napi aktuálpolitikát, de a színházcsinálásról véleményt alkot az előadásokban. 

– Molnár Ferenc is ezt csinálta: kritizálta a kora színházkészítési módszerét, és ez időtálló.

A teljes interjú a Szeged.hu oldalán olvasható.