Horváth Csaba a testekben keresi a szavak kifejeződését

Horváth Csaba táncosként, koreográfusként és színházi rendezőként kezdte pályáját. A Közép-Európa Táncszínház művészeti vezetőjeként lett ismert, jelenleg Forte Társulat néven vezet együttest. Az opera műfajával csak nemrég került kapcsolatba. Vajda Gergely művét, az Esterházy Péter regényére készült Fuharosokat állította színre a Müpában az őszi fesztiválon. Áprilisban először találkozik nagy klasszikus operával: Mozart Don Giovanniját rendezi a Szegedi Nemzeti Színházban. Szerinte ez alapjában nem különbözik egy másik színházi rendezéstől, de természetesen vannak eltérések.

– A Don Giovanni nem csak nagyszerű zene, de ízig-vérig színház is. Rengeteg játéklehetőség van benne. A karakterek nagyon erősek, az egymáshoz való viszonyuk rendkívül bonyolult. Persze az, hogy nem beszélnek, hanem énekelnek, jelentős különbség. Koreográfusként nekem természetes, hogy zenére dolgozom és a zenéből indulok ki. Mindig úgy dolgozom, hogy a testből igyekszek fogalmazni. Ha prózai darabot rendezek, a testbeszéd ott is legalább olyan fontos, mint a verbalitás. A másik érdekesség, hogy olasz nyelvű előadásra készülünk, tehát nagyon kell figyelni arra is, hogy a közönség pontosan értse, éppen mi történik a színen.

– Magát a címszereplőt sokféleképpen lehet értelmezni. Kierkegaard azt mondja, hogy az „érzéki zsenialitás” képviselője, a másik véglet szerint pedig csak egy feslett erkölcsű férfi, aki végiggázol a világon és végül elbukik.

– A címszereplő karakterét a mérhetetlen és zabolátlan játékkedv jellemzi, ami szélsőséges helyzeteket teremt Don Giovanni körül. Nekem ezt mondja ez a fantasztikus zene. A filozófusokat, akik elkezdtek ezzel a darabbal foglalkozni, azokat is főleg a zene ereje és nem a történet motiválta. A címszereplő önző, habzsolja a nőket, mindent játéknak tekint, mindig jót akar magának, az izgalom élteti és nincs felelősségérzete. Önzése határtalan, ugyanakkor ez gyermeki naivitással párosul, kifejezetten elbűvölő. Egyszerre szerethető és veszélyes.

– Gyerekes abban az értelemben is, hogy etikai aggályai nincsenek.

– Egyáltalán nincsenek! Nem ismeri azt a szót, hogy erkölcs. Az ars poeticája el is hangzik az operában. Elmondja, hogy a női szenvedély mire predesztinál egy férfit. Az ő világában a kalandvágyon kívül semmi egyéb nem létezik. Nem akarom misztifikálni Don Giovanni alakját. A történet bonyolult és szövevényes. A címszereplő a mozgatórugója mindennek, konfliktusnak, halálnak, féltékenységnek, tehát mind az eseményeknek, mind azoknak az érzelmeknek, amelyeket a történet kivált a különböző hősökből. Hiba volna őt egy olyan gigászi alaknak képzelni, amilyen még soha nem született erre a világra. Ő egy típus. Szexfüggő, erotomán és szenvedélyes játékos. Ezek a tulajdonságok adnak értelmet az életének. Viszont bátor abban az értelemben, hogy szembeszáll az ellene fölhozott vádakkal és szembenéz a halállal.

– Azt mondja, nagyon fontos Önnek a test. Az operaszínpadon ennek különös aktualitása van: az elvárt hang ugyanis nem mindig abból a testből jön ki, amit egyébként az alaknak elképzelnénk. A mostani szegedi szereposztás mennyiben befolyásolja a rendezőt? Vagy mire inspirálja?

– Természetesen inspirál! De nem csak a testalkat, a személyiség is legalább ilyen fontos. Mindig az adott egyéniségből indulok ki. Nem a külső esztétikum a legfontosabb, nem az tesz alkalmassá egy operaénekest egy szerep megformálására, hanem a személyisége, amely képes átalakulni a szerep megformálása érdekében. például a gesztusrendszerrel, amit használ.  Például nem az a legfontosabb Donna Annában, (akibe Don Ottavio szerelmes és Don Giovanni is megkívánja), hogy nádszál karcsú legyen.

A teljes interjú a librarius.hu oldalán olvasható.