„Ez nem lehetett volna másképp” – interjú Cseh Antallal, a Szegedi Nemzeti Színház művészével

Dinyés Dániel Cseh Antallal, a Szegedi Nemzeti Színház művészével készített interjút.

– Miért van az, hogy nem szoktál nyilatkozni, alig lehet rólad találni bármit az interneten?

– Azt érzem, hogy mi saját magunkat kiadjuk a színpadon, ami pedig megmarad, az legyen az enyém.

– Ezt nagyon tudatosan kezeled, de a pályádat tekintve, a mostani tudásoddal, van olyan, amit már másképp csinálnál?

– Nincs. Sokszor, sokan mondták, hogy egy adott szerep nem nekem való, ezt vagy azt később vagy korábban kell énekelni, de utólag egyik szerepemet sem bánom, mindből tanultam – a Nabuccóból például azt, hogy többet ne énekeljek hősbaritont.

– Miért lettél énekes?

– Makóról származom, édesapám mezőgazdasági gépszerelő, édesanyám műtős szakasszisztens volt, a családi hátteremből tehát nem következett egyenesen ez a pálya, ennek ellenére mindenben támogattak. Éppen ezért bennem a mai napig az van, hogy ameddig elérek, annak nagyon örülök. Mikor felvettek a Szegedi Tudományegyetemre és a Szegedi Szabadtéri Játékok kórusában énekelhettem, azt gondoltam, hogy ez a maximum, elértem, amit Makóról el lehet. Aztán minden következő lépcsőfoknál boldog voltam, ez is sikerült.

– Mikor kezdtél foglalkozni a zenével, az énekléssel?

– Nem kiskoromtól tanultam, hanem 10–12 évesen jelent meg az életemben a zene. Templomban gitározgattam meg a tábortűz mellett, beat miséket csináltunk, illetve tubás voltam egy zenekarban. Busa Tamás operaénekes akkor még makói kántor volt, és az ő javaslatára kezdtem zongorázni és 16–17 évesen énekelni tanulni. Minden héten a templomban voltam, énekeltem a misének a részeit az ő kántorsága alatt. Nagyon jó kapcsolatban voltunk, amire nem a baráti a jó szó, inkább apafigurának mondanám. Teljes volt a bizalmam iránta.

–Milyen pályára készültél eredetileg?

– Földrajz- és hittantanár szakra szerettem volna jelentkezni az SZTE-n, de nem indult abban az évben, csak az ének-hittan tanár, így jött a képbe komolyabban az éneklés. Ugyan akkor már énekelgettem, de nem tudtam, mi lesz belőle, mire megyek vele. A zongora miatt tanultam szolfézst, és bár nem álltam azon a szinten, hogy felvegyenek, de merész voltam, és végül sikerült.

– Mikor vált egyértelművé, hogy ez az életed, az énekléssel fogsz foglalkozni? Az operával mikor találkoztál először?

– 1999 augusztusában, 21 éves koromban a Szegedi Szabadtérin, mikor Kerényi Miklós Gábor rendezésében a Hoffmann meséi kórusában énekeltem.

– Előtte nem is hallgattál operát, lemezekről sem?

– Nem.

– Mi volt az, ami a Szabadtérin ennyire megfogott benne?

– A színpad. Az, hogy minden egyben van. Az opera az a műfaj, amelyikben minden van: énekesek, táncosok, kórus, zenekar, de van olyan is, hogy egyetlen ember áll a színpadon, vagy épp kétszázan vannak fent egyszerre.

– Előtte jártál színházba?

– Nem, utána viszont mint a bolond. A kortárs balettelőadásoktól kezdve az operaelőadásokon át a prózai előadásokig. Tanulóként ingyen mehettünk be, így nonstop bejártunk. Műfajtól függetlenül mindent megnéztem, habzsoltam mindent, ami elém került.

– Szerinted mi az oka ennek a kapcsolódásnak? Hogy egyszer csak a semmiből magával ragadott, és nem is akartál többé mással foglalkozni, pedig nem volt előtted ilyen jellegű családi példa, szakmai háttér.

– Nem tudom, de hiszek az eleve elrendeltetésben. Szerintem én akkor megtaláltam az életemnek azt a szegmensét, amiben boldognak éreztem magam. Ez nem lehetett volna másképp.

– Értem, hogy minden megmászott lépcsőfoknak örültél, de amikor a kórusban énekeltél, gondoltál arra, hogy szólistaként is szeretnél színpadra lépni?

– Álmodoztam róla, hogy milyen jó lenne, ha adódna lehetőségem, de akkor még elérhetetlennek tűnt.

– Emlékszel olyan szerepre, amelyiknek ott voltál a közelében kórustagként, és azt érezted, hogy azt szeretnéd?

– Az első ilyen szerep Petúr volt, mikor a Bánk bánban énekeltem. Ebben az előadásban láthattam Gyimesi Kálmánt Tiborc szerepében, és azt éreztem, hogy azt szeretném én is, amit ő csinál a színpadon.

A teljes interjú a PAPAGENO oldalán olvasható.